Jégverem – Olvass bele!

Prológus

Forró szél száguldott végig Delhi külső kerületein, mérhetetlen bűzt és kavargó port cipelt magával, meg tompa, fojtott nyögéseket. A bűz eredete meghatározhatatlan volt, de okát senki sem kereste: éppoly állandó kelléke volt a nyomornegyed mindennapjainak, mint a földön magzati pózban fekvő beteg kisgyerekek vagy a múmiává aszalódott vénasszonyok, akik könyörögve nyújtották csontváz-szerű karjukat minden arra járó felé. A por sem volt szokatlan az évnek ebben a szakában – május volt, az a hónap, amikor a hőmérő higanyszála nemegyszer kúszik 40 fok fölé, és a hőség elaszal és kitikkaszt mindent, ami él vagy élni szeretne.

A kislány, aki a hullámpapírból és kátrányból összetákolt viskó bejárata előtt kuporog, nem igazán akar élni, de fogalma sincs róla, mit is tehetne ellene. Öt éve létezik már a földön, és pontosan tudja, mi az éhség és a fájdalom. Ismeri az öröm érzését is, ami akkor járja át, ha étel kerül az asztalra, vagy amikor Nimai, a bátyja magával viszi növényeket meg bogarakat lesni. Ó, azok igazán boldog pillanatok, és Nimai tényleg mindent, de mindent tud.

De Nimai most nincs itt, ő pedig tágra nyílt szemmel bámul befelé a szűk, ablaktalan helyiségbe, amit szüleivel és testvéreivel oszt meg, és rémülten hallgatja a szörnyű hangokat, amiket anyja kiad. Az asszony teste görcsbe rándul, szeme kigúvad, és a nyögései, bár szemmel láthatóan megpróbálja visszafogni őket, utcahosszat hallatszanak. A kislány attól fél, a végét járja. Jagrati néni, a szomszédasszony ott guggol az anyja mellett, időnként megtörli a homlokát egy elmondhatatlan színű ronggyal, és részvétteli pillantásokat küld a kislány felé. Egyebet, úgy tűnik, nem tud tenni.

Az asszony teste megint megfeszül, és minden eddiginél hangosabbat, hosszabbat nyög. A kislány eltakarja az arcát. Nem akarja látni, amint a mama szeme megüvegesedik, éppúgy, mint egy hónapja Sanjiv bácsié. Egész testében reszket, és el sem tudja képzelni, hogyan lesz majd a mama nélkül. És Nimai sincs itt, pedig ő talán tudná.

A másodpercek lassan múlnak, a szél mocskos papírokat görget a lábához, és egyszer csak arra eszmél, hogy a nyögések elhallgattak, ő pedig azon tűnődik, vajon mi lehet az a vékony, reszketeg hangocska, ami a kunyhó belsejéből hallatszik. Széthúzott ujjai közül óvatosan kémlel befelé: Jagrati néni apró, nyivákoló csomagocskát emel a magasba, a mama nem halt meg, ó, nem, ott ül a sarokban, és mosolyog. Az ő vállára pedig hirtelen egy kéz nehezedik. Felnéz, és Nimai komoly, okos, fényes fekete szemét látja.

– Gyere, csöppség – súgja Nimai. – Most nincs itt rád szükség.

– Nimai…mi történt? Meggyógyul a mama?

– Hát persze. – a fiú arcán keserű grimasz fut át. – Már meg is gyógyult. Mire este hazajövünk, nem lesz semmi baja. Meglátod.

– De mi…mi történt?

Nimai megáll, maga felé fordítja, és leguggol hozzá. A hangja kiábrándultan cseng.

– Tudod, mi történt? Kistestvéred született. Megint többen lettünk eggyel. Kevesebb jut mindnyájunknak mindenből… de nem sokáig. Mert én hamarosan elmegyek. Nem akarok itt megrohadni, bűzben, szennyben, nem akarok negyvenévesen meghalni, nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy korog a gyomrom, és azt sem akarom nézni, ahogy te éhezel, miközben újabb és újabb gyerekek jönnek erre a borzalmas világra. Elmegyek. Tanulni fogok. És élni.

A kislány riadtan néz. Még sosem látta ilyennek a bátyját. El se tudja képzelni, mi lesz vele, ha Nimai tényleg elmegy. A fiú, úgy látszik, kitalálta, mire gondol, mert gyengéden végigsimít a kislány mocskos, sovány arcán.

– Magammal viszlek, ne félj. Kicsi húgom, nem hagylak egyedül ebben a pokolban.

A nap bíbor pompában búcsúzik a szegénynegyedtől, és a két testvér a vörösből narancsba fakuló ég felé fordítja arcát. Újabb nyomorúságos nap ért véget.

A kislány a bátyjára pillant. A keserűséget, amit az arcán lát, egész életében nem fogja elfelejteni.

1

Molly Henderson gyakran érezte úgy, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony a világon. De ha az egész világon nem is, Medley Stones-ban biztosan.

Kora tavaszi délelőtt volt, az a fajta, amikor a szikrázó napsütés, megcsillantva az ablaküveg apró kristályzárványait és elszórt foltokat mázolva a padlóra, már a közelgő nyarat idézi. A kertben madarak hangoltak bátortalanul, és a konyhapult, ahonnan Molly a főzés romjait takarította el dudorászva, langyos fényben fürdőzött. Az emeleti gyerekszoba felől halk nyöszörgés hallatszott. Molly érezte, ahogy a melle megfeszül és a pólója átnedvesedik a szivárgó tejtől: Liz felébredt és éhes. Még épp van ideje megszoptatni, mielőtt Joe hazaérne az iskolából. Ebéd után majd bepakolja Lizzyt a babakocsiba, és hármasban elmennek a boltba meg a biopiacra, és hazafelé esetleg megállnak egy fagyira Norma kávézójánál. Aztán Joe némi könyörgés árán megírja a leckét, ő meg várhatja Pete-et, aki ma edzést tart a srácoknak. Molly büszke volt rá, hogy a férje nem csak Medley Stones általános iskolájának testnevelő tanára, hanem a helyi baseball csapat edzője is. Mielőtt Liz megszületett, Joe és ő nem csak a meccseken, de a legtöbb edzésen is ott voltak. Joe azt számolgatta, mikor kerülhet be a csapatba, ő pedig férje tökéletesre formált testében gyönyörködött olyan szerelmesen, mint egy kamaszlány.

Molly ábrándosan sóhajtott. Megfürdetik a gyerekeket, és az esti utolsó etetés után ők is ágyba bújnak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony Medley Stonesban.

Liz nyöszörgése nyűgös sírásra váltott. Molly felszaladt a lépcsőn, és behajolt a kiságyba. Izzadtan tapadtak a hajszálak a göndör fürtös fejecskére, a kislány éhesen tátogott. Molly gyorsan átemelte a pelenkázóra, takarékos mozdulatokkal tisztába tette, aztán bevackolódott a kényelmes, lábtartós fotelba, hogy kislányával együtt kiélvezze a legboldogabb pillanatokat, amit csak a nap (és, ki tudja, talán az egész élet) tartogat számára.

A tetőablakon beszűrődő fény a félig leeresztett reluxa csíkos mintázatát festette a padlóra. Porszemek táncoltak a napsugárban, időtlen béke telepedett a szobára, és Molly mélyen beszívta a babaillatot, amelyről azt hisszük, sohase fog elmúlni, és amelyik egyszer, egy elfeledett hétköznapon mégiscsak örökre tovatűnik. A baba halkan cuppogott, Molly szeme pedig lassan lecsukódott. Félálomban ösztönösen megtámasztotta Lizzy hátát, nehogy lecsússzon valahogy. Majd’ minden szoptatásnál elszunyókált, és ilyenkor délben rendszerint arra ébredt, hogy Joe jó hangosan bevágja maga mögött az ajtót, majd felrobog a lépcsőn, akár egy kiscsikó.

Ma azonban csaknem fél három volt, mire feleszmélt. Liz hátranyaklott fejjel aludt az ölében, szája sarkából tejcsík szivárgott. Molly aggódó pillantást vetett a faliórára, gyorsan betette a kislányt az ágyába, és kilépett a folyosóra. Hogyhogy nem vette észre, amikor Joe hazaért?

Ám a halványzöldben és égkékben pompázó fiúszoba éppoly üres volt, mint a konyha, és a nappaliban sem szólt a tévé. Joe nem volt otthon. Molly összekulcsolta a kezét, mélyeket lélegzett és lassan elszámolt tízig, hogy az alattomos szörnyetegként előkúszó pánikot elkergesse. Nyugalom. Nem kell túlaggódni a dolgot, Joe talán Samuelnél ebédel. Bár ilyenkor mindig hazaszól, mióta ott lapul a zsebében apja kiszolgált mobilja, amit az első iskolai napján kapott meg, és azóta is nagy becsben tart. S ha most nem is jutott az eszébe, hát legalább Judy, Sam mamája felhívhatta volna, aki amúgy minden apróságért telefonál.

Felkapta a mobilját, a képernyőn megérintette a fia képét (istenem, milyen csodaszép kölyök, soha nem tud betelni vele). Az unott géphang körülményesen magyarázta, hogy a készülék üzemen vagy szolgáltatási területen kívül van. Molly nagyot, szárazat nyelt.

Kikereste Judyt a híváslistáról, és tárcsázott. A telefon hosszan csöngött, de megnyugvást nem volt képes nyújtani, mert Joe nem volt Judyéknál, és az ijedt Sam azt is elhadarta, hogy éppen csak elmúlt dél, amikor együtt elindultak az iskolából. Joe hazafelé tartott, legalábbis Sam így tudta.

Molly végig sem hallgatta Judy sápítozását, azonnal hívta Pete-et. A férfi hangjában tetten érhető rémület egy cseppet sem nyugtatta meg, és az sem, amit mondott: azonnal összeszed pár embert, és Joe keresésére indulnak.

Borzalmas délután következett, és Molly legfeljebb homályosan sejtette, hogy ez csak az első a szenvedéssel teli délutánok végtelen sorában. Zsibbadtan ült a nappaliban, összekulcsolta a kezét, és imádkozott, szívből, ahogy vasárnaponként a templomban csak nagyon-nagyon ritkán. Félóránként hívta a férjét, és amikor Pete tompán kongó hangon beleszólt a kagylóba, már tudta, hogy még mindig semmi. Ilyenkor minden alkalommal úgy érezte, nem bírja tovább.

Pedig bírnia kellett, mert a legrosszabb még tényleg hátra volt. Joe testét este nyolckor találták meg; a patak partján feküdt, a feje belelógott a vízbe, és nagyon hosszú ideje nem volt már benne élet.

A magánkívül sikoltozó Molly alig hallotta, amikor a halálsápadt dr. Mitchell, aki születése óta ismerte Joe-t minden egyes náthájával és fertőtlenítésre váró horzsolásával együtt, rekedten súgta oda a seriffnek:

– Gyilkosság. Nem a patakba fulladt: eltörték a nyakcsigolyáját.

Sötét éjszaka borult a Henderson-házra.

2

Köddé sűrűsödő pára fedte a hullámzó, dombnak futó utcákat, akár egy vastag, puha takaró. A hangok zajokká tompultak, forrásukat lehetetlen volt megállapítani, és látni is csak a gomolygó szürkeséget lehetett, amelyből meglepetés-szerűen és sejtelmesen bontakozott ki egy-egy ház, fa, vagy éppen egy, a járda közepére gurított szemetes konténer.

Jane Monroe imádta San Franciscót. Kivéve hajnalban: ilyenkor a pokolba kívánta kedvenc városát. Öt órakor indult kocogni, és most, alig tizenöt perccel később melegítőfelsője máris izzadtan tapadt a hátára, homloka gyöngyözött, és ő úgy érezte magát, mint egy túlsúlyos és túlkoros veterán, aki lihegve próbálja teljesíteni az orvos által előírt edzésadagját. Pedig Jane-t látva ezerféle jelző juthatott az ember eszébe, amelyek között egészen biztosan nem szerepelt sem a túlsúlyos, sem a túlkoros, legkevésbé a veterán. Jane Monroe az a fajta nő volt, aki után megfordulnak a férfiak.

Szép vonású arcát kékes-zöld szempár uralta, amihez nem szőke, hanem sötétbarna haj társult, a kényelem kedvéért rendszerint lófarokba kötve. Világéletében sportolt, amire nem csak munkája, de jó közérzete miatt is szüksége volt, és ez a szokás kifogástalan alakjának megőrzésében is segített.

Jane Los Angelesben született, ahol reggelente a tengerparton futotta le a kötelező kilométereket. Pontosan emlékezett az eufóriára, amit közben érzett: lába megfeszített íjként lökte előre, egyenletesen, pontosan lélegzett, s miközben szívverésének ritmusát figyelte, agyát elárasztotta az endorfin. Erősnek, gyorsnak, edzettnek érezte magát, nem pedig kiszolgált, elpuhult vén csatalónak.

És mindennek San Francisco az oka.

Ki a csuda épít várost ennyi dombra? És ki látott már olyan helyet, ahol kizárólag hegynek felfelé lehet futni? Ha lefelé indulsz, két sarok után akkor is jön a feketeleves: mint valami elkerülhetetlen büntetés, ott magasodik előtted a következő emelkedő, csúfondárosan nyelvet ölt rád, te meg elszántan nekivágsz, hogy a felénél már kifulladva vonszold magad, a tetején pedig, ha egyáltalán eljutsz odáig, kétrét görnyedve állj meg pihenni, elátkozva a városalapítókat és a napot, amikor felültél a GreyHound-ra, hogy elfogadd a San Franciscó-i rendőrség állásajánlatát.

Jane úgy döntött, mára ennyi épp elég volt. Lustaságról szó sincs, bizonygatta magának, a köd miatt az orráig se lát, és otthon még a tesztet is meg akarja csinálni, mielőtt munkába indulna. Senki nem mondhatja, hogy elbliccelte volna a testmozgást. Az már más kérdés, hogy a Los Angelesben megszokott kellemes ellazulásnak nyoma sincs, és úgy érzi magát, mint valami kripli.

Ray már ébren volt, ásítozva ült a konyhaasztalnál, és a kávéját szürcsölte. A szeme bedagadt, ajka cserepes volt, a lábkörmei hosszúak, és a derekánál, a pizsamanadrág fölött, Jane kezdődő úszógumi körvonalait fedezte fel. De az első, ami Ray szögletes arcát, markáns vonásait, szénaboglya-szerűen meredező, sűrű szőke haját látva eszébe jutott, még ennyi év után is ez volt: irgalmatlanul jó pasi.

Nyolc éve voltak már együtt, ebből öt éve, mint férj és feleség. A gondolattól keserű fintorba gyűrődött az arca. Azért házasodtak össze, mert mindketten úgy érezték, jöhet a gyerek. Az első. Legalább kettőt terveztek.

Aztán semmi. A hiábavaló várakozás lassan megkeserítette nem csak a nappalokat, de az éjszakákat is. És ott voltak a hétvégék. Jane szüleinél nem volt gond, szóba sem került az unoka. Persze egy-két elejtett megjegyzésből Jane tudta, mennyire vágynak rá. Debbie Shaw-nak fia született, Isabelle-nek meg, Georgia Kruger kisebbik lányának ikrei lesznek. Georgia odavan a boldogságtól, az első pár hétre Isabelle-hez költözik, hogy segíteni tudjon. Jane pontosan látta az anyján, mennyire szeretne már ő is segíteni.

De ha Rayékhez mentek, az maga volt a pokol. Ray szülei farmerek voltak, nyolc gyereket neveltek fel, és el se tudták képzelni, miért nincs még legidősebb fiuknak legalább három porontya. Mindennek hangot is adtak, meglehetősen tapintatlanul, hol Jane rendőrségi karrierjére, hol a „modern nőkre” célozgatva. Egyszer, a konyhában, amikor együtt mosogatott az anyósával, Rhoda – aki szerint a mosogatógép ördögtől való dolog – nekiszegezte a kérdést:

– Mondd csak, nem vagy te meddő? Nem lehet, hogy abortuszod volt valamikor, aztán most csak ácsingózol gyerek után? Vagy talán a karriered miatt titokban még mindig szeded a tablettákat, oszt minden hónapban eljátszod a csalódott feleséget?

Jane a mai napig nem tudta, hogy sikerült a könnyeit visszafojtania. Hazafelé viszont végigbőgte az utat, és attól kezdve látogatásaik a feltétlenül szükséges számúra ritkultak.

Az emlék elmélyítette a keserű ráncot az arcán. Rosszkedvűen bámulta magát a tükörben, miközben fogat mosott. Lezuhanyozott, felöltözött, és megnézte a tesztet. Egyetlen csík vigyorgott rajta gúnyosan, és ha netán nem tudta volna, ha netán még mindig nem tudta volna, ott virított felette a magyarázó felirat: „Nem terhes”.

Undorodva dobta az eszközt a szemetesbe. Öltözködés közben megpróbálta elűzni a köd, a frusztráló edzés és a mindezeket megkoronázó ismételt kudarcélmény miatti rosszkedvét. Erre egyetlen mód kínálkozott: az előtte álló napra gondolt.

Jane Monroe imádta a munkáját. Rendőrcsaládba született, apja és nagyapja is rendőr volt, mindkettejük számára csalódást jelentett – még ha igyekeztek is eltitkolni -, hogy az egyetlen utód nem fiú lett. De Jane végül kárpótolta őket. Ahogy a nagypapa szívesen mondogatta, olyan volt, mint „egy srác a javából”. Éppolyan izgatottan ült be apja mellé az „L.A.P.D” feliratú autóba, éppolyan tátott szájjal hallgatta a zsaru-történeteket, mint bármelyik fiú, és amikor arra került a sor, hogy lőni tanuljon, még túl is szárnyalta legtöbbjüket. Kétség sem fért hozzá, hogy rendőr lesz. Mégpedig jó rendőr.

Mire befordult a sarkon a kapitányság felé, a reggeli rosszkedv tovatűnt, akár a köd, amelyből már csak néhány párafoszlány maradt. Amikorra pedig belépett az iroda ajtaján, üdvözölte a társait és odaintett az üvegkalickában trónoló rendőrfőnöknek, egészséges tettvágy pezsgett benne. Izgalmas és hasznos napnak nézek elébe, gondolta.

És valóban. Izgalmas napok következtek.